A csillagszemű juhász

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népének rá kellett mondani: adj’ Isten egészségére! Hogyha náthás volt, nem is lehetett más szót hallani az országban, mint: “Adj’ Isten egészségére!” Minden ember mondta, csak a csillagszemű juhász nem akarta sohase mondani.

Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott, s maga elé hívatta a juhászt.

Elmegy a juhász, s megáll a király előtt, aki éppen a trónusán ült, és igen hatalmas volt, ráadásul rettenetesen mérges. De akármilyen hatalmas volt, akármilyen mérges volt a király, a csillagszemű juhász mégse félt tőle.

- Mondd mindjárt: adj’Isten egészségemre! - rivallt rá a király.
- Adj’ Isten egészségemre – szólt vissza a csillagszemű juhász.
- Nekem, nekem, te korhely betyár, te! - kiabált a király.
- Nekem, nekem, felséges úr – felelt amaz.
- De nekem, énnekem! - ordított a király, és mérgesen verte a mellét.
- Nekem hát, persze, hogy énnekem! - mondta megint a juhász, és szelíden verte hozzá a mellét.
Már akkor a király nem tudta, mit tegyen mérgében, de beleszólt a hopmester.
- Azt mondd te, tüstént azt mondd: adj Isten egészségére, felséges uram! Mert ha nem mondod, halál fia vagy!
- Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják – felelt a juhász.
A királyleány is ott volt a szobában, király apja mellett ült egy kisebb trónuson, és olyan gyönyörűségesen szép volt, akárcsak egy aranygalamb; no, de akármilyen gyönyörűséges szép volt, azért mégis elnevette magát a juhász szavára, mert megtetszett neki a csillagszemű juhász, jobban megtetszett, mint akármilyen királyfi.

A király pedig megparancsolta, hogy vessék tüstént a juhászt a fehér medve tömlöcébe. El is vitték a darabontok, s bevetették a fehér medve tömlöcébe, akinek két nap nem adtak semmit enni, hogy annál dühösebb legyen. Mikor az ajtót becsukták, mindjárt megrohanta a juhászt, hogy széttépje és felfalja, de mikor a csillagszemét meglátta, úgy megijedt, hogy majd magát falta be, s a legtávolabbi szögletbe kucorodott, onnan nézte, de bántani nem merte, pedig olyan éhes volt, csak úgy nyaldosta a talpát az éhségtől. A juhász meg le nem vette róla a szemét, és hogy ébren tartsa magát, énekelt, mert tudta, ha elaludna, a medve rögtön széttépné.

De nem aludt el.
Reggel jön a hopmester megnézni a juhász csontjait, hát látja, hogy annak semmi baja.
Felvezette a királyhoz, aki rettenetesen megharagudott, s azt mondta:
- No, most közel voltál a halálhoz, mondod-e már: adja Isten egészségemre?
De a juhász csak azt mondta:
- Nem félek én tíz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.
- Eredj hát a tíz halálba!
És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöcébe. Be is vetették a darabontok, s a tüskés sündisznóknak nem adtak egy hétig enni, hogy annál gonoszabbak legyenek. De amint a disznók nekirohantak, hogy szertefaldossák, a juhász kivett a szűre ujjából egy Vendel-napkor faragott kis furulyát, s elkezdte rajta fújni Szent Vendel nótáját, mire a sündisznók visszahökkentek, aztán meg egymásba kapaszkodva táncba ugrottak. A juhász úgy szeretett volna kacagni, amint az ormótlan állatokat táncolni látta, de nem merte abbahagyni a furulyázást, tudta, hogy akkor mindjárt rárohannának, felfalnák, mert ezeknél hiába volt a csillagszeme, tíz disznónak nem nézhetett egyszerre a szeme közé! Ezért csak fújta a Vendel-nótáját; előbb csöndesen, hogy a tüskésdisznók andalgót jártak, de aztán mindig gyorsabban, míg utoljára olyan frisset furulyázott nekik, hogy nem győzték már az aprózást, s egészen kifáradva egy rakásra dűltek. A juhász csak nevetett, de úgy nevetett, hogy még reggel is, amikor a hopmester jött megnézni, maradt-e valami a csontjaiból, a könnyek végigfutottak az arcán a nagy kacagástól.

Felvezette aztán a juhászt a királyhoz, aki még mérgesebb lett, hogy a disznók sem tudták elpusztítani a juhászt, s azt mondta:
- No, most közel voltál a tíz halálhoz, mondod-e már, hogy adj’ Isten egészségemre?
De a juhász belevágott a szóba:
- Nem félek én száz haláltól sem, csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.
- Eredj hát száz halálba! - kiáltott nagy haraggal a király, s megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe.
El is vitték a darabontok a sötét tömlöcbe, melynek közepén egy mély kút volt, körülrakva éles kaszákkal; a kút fenekén meg egy mécses égett, hogy ha valakit belevetnek, meglássák, leért-e a fenekére?
Ahogy odavitték a juhászt, arra kérte a darabontokat, menjenek ki egy kicsit, míg ő belenéz a kaszásverembe, talán még meggondolja magát, mondja-e a királynak: adj Isten egészségére.
A darabontok kimentek, ő pedig felállította a verem mellé a fokosát, ráakasztotta a szűrét, s tetejébe meg a kalapját tette, de előbb még a tarisznyát is felakasztotta, hogy test is legyen a szűrben, akkor aztán kikiáltott a darabontoknak, hogy már meggondolta, biz ő mégsem mondja.
A darabontok bementek, belökték a szűrt, a kalapot meg a tarisznyát a verembe; hallgatták, amint esett kaszáról kaszára, míg leért, s utánanéztek, mint oltotta ki a mécsest; aztán egészen megnyugodva, hogy most már igazán vége lett a juhásznak, elmentek, az pedig a sötét szögletben nevetett.
Másnap jön a hopmester a lámpással, hát majd hanyatt esett, ahogy meglátta a juhászt. Felvezette a királyhoz, aki már akkor még sokkal mérgesebb lett, de azért mégis megkérdezte:
- No, most száz halálban voltál, mondod-e már, hogy adj’ Isten egészségemre?
De a juhász csak azt felelte:
- Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
- Tán olcsóbban is megalkuszunk – mondta a király, mikor látta, hogy semmi módon el nem pusztíthatja a juhászt, s megparancsolta, hogy fogjanak be a királyi hintóba; akkor maga mellé ültette a juhászt, s elhajtatott az ezüsterdőbe. Ott pedig így szólt hozzá: - Látod ezt az ezüsterdőt? Neked adom, ha azt mondod, adj’ Isten egészségemre!
A juhász csak elhűlt, de azért mégis azt mondta:
- Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
A király pedig elszomorodott, odébb hajtatott, elértek az aranyvárhoz. Ott azt mondta:
- Látod ezt az aranyvárat? Neked adom az ezüsterdőt, az aranyvárat, csak mondd azt nekem, adj’ Isten egészségére!
De a juhász, bár ámult-bámult, mégis azt mondta:
- Nem, nem mondom addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül!
Erre a király már nagy búsulásnak adta magát, odébb hajtatott a gyémánttóig, s ott azt mondta:
- Látod ezt a gyémánttavat? Neked adom az ezüsterdőt, aranyvárat, gyémánttavat – ezt mind-mind neked adom, csak mondd azt nekem: adj’ Isten egészségére!
Már akkor a juhásznak be kellett hunyni a csillagszemét, hogy ne lásson, de mégiscsak azt felelte:
- Nem, nem, nem mondom addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül!
Akkor a király már látta, hogy semmiképpen nem boldogul vele, hát megadta magát:

- No, nem bánom, hozzád adom hát a lányomat, de aztán mondd ám nekem igazán, hogy adj’ Isten egészségére!
- Mondom hát, hogyne mondanám, persze hogy akkor mondom!
A király ennek nagyon megörült, s kihirdette, hogy örüljön az egész ország népe, mert a leánya férjhez megy. Örült is az egész ország népsége, hogy a királylány, aki annyi királyfit kikosarazott, a csillagszemű juhászt mégis megszerette.
Tartottak aztán olyan lakodalmat, hogy az egész országban mindenki evett, ivott, táncolt, még a halálos betegek, még az aznap született gyermekek is. De a király házánál volt a legnagyobb vigasság, a legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték, tenger nép ült az asztalok körül, a jókedv a házfedelet emelgette; de amint a vőfély felhozta a tormás disznófejet, s tisztességesen elmondta:

A leves elfogyott, itt hozom a tormást,
Melynek erejétől csókolgatjuk egymást –

s a király maga elé vette a tálat, hogy szétossza mindenkinek a maga falatját, egyszerre csak nagyot tüsszent az erős tormától.
- Adj’ Isten egészségére! - kiáltott a juhász legelőször, s a király ezen úgy megörült, hogy örömében menten szörnyethalt.
Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király vált belőle, sohase terhelte a népét még azzal is, hogy kedvük ellenére jót kívánjanak neki, mégis jót kívánt neki mindenki parancsolat nélkül is, mert igen jó király volt, s igen szerették.